Ruben Baraja

A robosztus felépítésû és játékstílusú Rubén a XXI. századi focista prototípusa: hihetetlen erõnléte van, lelkes, acélkemény, de akkor sem jön zavarba, ha passzolni kell - sõt, amikor a Valencia bajnok lett 2002-ben, a szezon végén több góllal járult hozzá a sikerhez. Ráadásul, mint az az észak-írek elleni döntõ EB-selejtezõn láthattuk, a fejesei is gólveszélyesek.

A Pipo becenevû (a Baraja egyébként kártyalapot jelent) göndör üstökû középpályás a Valladoid együttesében kezdte pályafutását, s a B-keretbõl már 18 éves korában felkerült a nagyokhoz, s játszott is 5 alkalommal a második ligában. 17 éves korában nagy benyomást tett rá az olimpiai döntõ, különösen a döntõ gólt szerzõ Kiko, s ekkor határozta el, hogy õ is profi focista lesz. 1996-ban figyelt fel rá az akkoriban bajnok és kupagyõztes Radomir Antics-féle Atletico Madrid (az elõbbi a legjobb játékos, az utóbbi honfitársa, a szerb mester). Itt 22 éves koráig a tartalékcsapatot erõsítette - nagyon jó kis csapata volt akkoriban az Atleticónak! -, majd 1998-ra beverekedte magát az elsõ csapatba, éppen Kiko mellé.

Akkoriban olyan spílerek szaladgáltak a pokrócosok középpályáján, mint a válogatott Lardín és Roberto, a ma realos Solari, az ász szerb Pantics, s a világbajnok szupertörpe Juninho, elõttük meg az olimpiai bajnok Kiko és a gólkirály olasz Vieri termelte a gólokat. De olyan játékosokkal léphetett pályára Rainieri csapatában még, mint Molina, Chamot, Jugovics, Geli, Leo Biagini, Serena, Quinton Fortune, Bejbl és Correa - akik mind-mind válogatott játékosok voltak annak idején! Baraja egy remek szezon, 99 után jó érzékkel elhagyta a süllyedõ hajót (Az AM egy év múlva kiesett, majd 2 évet töltött a 2. vonalban), s a feljövõben lévõ Valenciához igazolt. S mi sem mutatja jobban fejlõdését, mint a 12.5 millió dolláros, klubrekordot jelentõ átigazolási csekk. Valenciában hihetetlenül felgyorsult karrierje: nem sokkal megérkezése után Camacho beválogatta a spanyol válogatottba, a Valenciával eljutott a BL-döntõbe, amit 11-esekkel elvesztettek a Bayern ellen (Baraja kezdõ volt természetesen, s belõtte a saját büntetõjét, a végén egyébként az argentin Pellegrino hibázott), majd 2002-ben oroszlánrésze volt sorsdöntõ góljaival a Valencia bajnoki címében.

Remekül védekezett a középpályán Albeldával párban, s tömték a labdákkal az irányítózseni Aimart illetve a széleken Kily Gonzalest, Vicentét vagy Angulót. A bajnoki cím után 5 hónapra kiesett térdsérülése miatt, de tavaszra felépült, újra formába lendült, s szerepelt is a hispánok számára tragikus végû 2002-es VB-n is. Ázsiában 4 mérkõzésen játszott, két 11-esgólt is szerzett a hosszabbítások után, de az erõ (és a bíró) a koreaiakkal volt... A torna után a lemondott Camacho utódjánál, Inaqui Saeznél is alapembernek számított a középpályán, s ott lehetett az összes EB-selejtezõn, Portugáliában is végigjátszotta ac soportkört, bár Albeldával együtt sok kritikát kaptak szürke, unalmas játékuk miatt.

Jól lövi a büntetõket is, de azért nem mindig biztos lábú ítéletvégrehajtó: a 2002-2003-as szezonban a Celta Vigo ellen két büntetõt is kihagyott...
forrás: