Roberto Ayala többszörösen is tökéletesen illik a Valenciához: egyrészt a világ egyik legjobb, legkeményebb középhátvédje a világ egyik legbiztosabb védelmébe, másrészt beceneve, akárcsak a klubé: a Denevér (fejétõl elálló és érdekesen éles fülei, keskeny, bõregérszerû arca miatt). Nem is véletlen, hogy Bielsa õt vitte túlkorosként magával a 2004-es olimpiára: úgy lettek aranyérmesek, hogy a csk. vezényelte védelem egyetlen gólt sem kapott! A kis Roberto Fabián számára a pályaválasztás nem volt nehéz feladat, hiszen édesapja, a romantikus nevû Angel profi focista, középhátvéd volt, s Franciaországban is légióskodott. Ayala a Ferro Carril Oestében kezdett el futballozni, s velük mutatkozhatott be az élvonalban - még 18 éves sem volt. Két évet játszott itt (Argentínában külön van tavaszi és õszi bajnokság, az Apertura (nyitány) és a Clausura (Zárás)), míg 1993-ban a legnagyobb argentin klub, a River Plate le nem igazolta az ifjú tehetséget a Real Zaragozába távozott válogatott középhátvéd, Fernando Caceres helyére (láthattuk õt az 1994-es VB-n). Az akkori edzõ, Daniel Passarella - egykori világbajnok kõkemény, de gólerõs középhátvéd - fedezte fel, s késõbb, amikor Daniel szövetségi kapitány lett, akkor állandó behívója volt hõsünknek is. Ayala a lehetõ legjobb helyre került: a Milliomosok keretében akkoriban együtt játszhatott a Herceggel, az uru labdazsonglõr Enzo Francescolival, a 11-esölõ Sergio Goycoecheával, Hernán Díazzal, Almeydával, Ortegával, Gallardóval, Crespóval, Sergio Bertivel, Leo Astradával, Mono Burgosszal, Ed Berizzóval, Solarival... Nagyon hamar beilleszkedett a gárdába, bajnoki címet szerzett és a válogatottban is bemutatkozhatott 1994 novemberében Chile ellen, s azóta állandó tagja a csapatnak - ha az olimpiai részvételeket is beleszámítjuk, már túl van a 100. fellépésén is! Természetesen Európában is felfigyeltek rá: a Parma csábította át õt a nagy vizen, ám úgy ítélték meg, hogy a kék-sárgák kezdõjében nincs helye honfitársa, Néstor Sensini, Fernando Couto, Fabio Cannavaro mellett, így kölcsönadták az akkoriban az elsõ osztályban vitézkedõ SSC Napolinak, ahol a Serie A egyik legjobb hátvédjeként zárta a szezont! A válogatottban is kezdõ maradt, bár két döntõben sem volt szerencséje (1995: Copa America, 1996: atlantai olimpia), pedig olyan remek társai voltak, mint Verón, Crespo ill. Simeone, Batistuta, Balbo. Bevallom, már akkor sem értettem, hogy miért nem vitte õt vissza a Parma, mindenestre 1998-ig maradt a csodaszép városban a Vezúv mellett, míg a tengerkékek ki nem estek az elsõ osztályból. A franciaországi VB után, ahol végig a pályán volt, s remekül teljesített, az AC Milan igazolta le az ekkor már csak Egérnek ( a papa után) vagy saját jogán Denevérnek becézett játékost - a hetvenes évek közepe, a légósstop bevezetése óta az elsõ argentin játékosa volt a klubnak! Nem mellékesen az is segítette õt, hogy Olaszországból, Nápoly mellõl származó nagyapja után megkapta az olasz, így EU-s állampolgárságot is, így nem számított légiósnak - bár késõbb sokan megkérdõjelezték ennek hitelességét. Érdekes módon nem sok lehetõséget kapott a veterán Costacurta miatt, s mindent elmond milánói szerepérõl, hogy ott tartózkodása alatt pontosan havi egy meccset játszott átlagban... 2000-ben váltott is: 6.5 millió euróért a Valencia CF leigazolta õt, s talán õk maguk sem gondolták, hogy aranyat találtak személyében: a denevéreknél Denevér vitathatatlanul a világ egyik legjobb középhátvédjévé nõtte ki magát, s elévülhetetlen érdemeket szerzett a Marchena-Ayala-kettõs a két bajnoki címben, spanyol és UEFA-kupában. Érdekes, hogy ez a duó mennyire "szürke" egyéniségekbõl áll: nagyon ritkán hallani/olvasni róluk, pedig csak a milanos Stam-Nesta-duó mérhetõ tudásukhoz! A válogatottnak néha már nemcsak tagja, de Simeone és Batigól kiöregedése után gyakran csapatkapitánya is, ám sem az 1999-es Copán, sem a 2002-es VB-n nem volt szerencséje, pedig itt a J. Zanetti-Ayala-Samuel-Sorín-kvartettettel messze eljuthattak volna - ha Ayala pályára tud lépni, hiszen bár be volt nevezve, nem épült fel a csoportmeccsekre, s mire egészséges lett, kiestek szégyenszemre... Azon a nyáron a Manchester edzõje, Ferguson minden követ megmozgatott, hogy leigazolja, de Orti elnök ragaszkodott hozzá, a 20 millió eurós összeg sem hatotta meg - így kerülhetett Rio Ferdinand a vörösökhöz! A következõ szezonjában (elõször) klubszinten nyeretlen maradt, de nyáron a Real Madrid elnöke, Perez nagyon szerette volna Madridba csábítani: 12 millió eurót ígért a Valenciának, ha átengedik, s közben Ayalával is folyamatosan tárgyaltak, hiszen csak egy éve volt hátra szerzõdésébõl. Óriási meglepetésre azonban sem Orti, sem Roberto nem engedett: a hátvéd már az elején kijelentette, hogy esze ágában sincs elhagyni Valenciát, s szeptemberben meg is hosszabbították egészen 2007-ig, 34 éves koráig - így kerülhetett a "helyére" egy év múlva Walter Samuel, válogatottbeli társa. Akkoriban sokan értetlenkedtek döntése fölött, mondván, miért választja a galaktikusokhoz képest szürkécske denevéreseket. Az idõ õt igazolta: a királyi klub semmit sem nyert, õk meg bajnokok, UEFA-gyõztesek és Európai Szuperkupa-elsõk lettek egy év alatt! Bielsa magával vitte õt csapatkapitányként a Copa Americára, ahol a brazilok ellen kikaptak a döntõben, s az athéni olimpiára a fiatalok vezéreként, ahol veretlenül, kapott gól nélkül végeztek az elsõ helyen. A döntõben, Paraguay ellen összeszedett egy kéthónapos sérülést, ám szeptember elején elfoglalta helyét Marchena mellett a védelem tengelyében. forrás: foci.buj.hu